Az emelkedésről

Az emberek abban hisznek, hogy a halál után vagy nincs semmi, vagy az történik, hogy a mennybe vagy a pokolra jutnak. Nem tudom ehhez Jézus (eredeti nevén Matariós) mit szólna, hisz tanításai lényegét kivették a kereszténységből és már csak a Matrjoska babák őrizték meg a mának. Milyen szerencse, hogy itt vagyok és a modern ember nyelvén beszélek.

Vegyük ketté a dolgot és tekintsünk rá két nézőpontból. Az egyik a kollektív nézőpont, a másik az egyéni tudaté. Kollektív nézőpontból nincs se lélekvándorlás, se halál, mert tulajdonképp idő sincs. Minden és mindenki egyszerre létezik. Az egyéni nézőpont polarizálja így szét a világot.

Amikor sakkozol, ez hasonlít a legjobban az élet játékára. Mert minden bábu te vagy a te nézőpontodból, azaz a kollektív tudat szemszögéből a játék akkor is folytatódik, ha az egyik bábut leütik. A bábu nézőpontjából van csak változás, ám a bábunak nincs olyan jellege, hogy értelme legyen az ő szemszögéből vizsgálni bármit is. Ha azonban a bábu öntudatra ébred, akkor teljesen új helyzet áll elő, mert érdekelni fogja az élet és halál kérdése. Mi történik vele a leütés után.

Nos alapvetően az történik, hogy tovább él a többiben. Ám a bábu erre azt fogja mondani, hogy a többi nem egyenlő ővele. Hisz ő egyedi és megismételhetetlen. A többi nem olyan fényes és csak az ő karcolásai a legszebbek. Mivel öntudatra ébredt, a leütés után sem következik be a halál, mert a párhuzamos valóságok egyikében fog ébredni reggel az ágyában ugyanolyan fényesen és azokkal a csodálatos karcolásokkal. Lefordítva, ha belenéz a tükörbe, ugyanazt az embert fogja látni, aki abban a másik valóságban meghalt.

A sakkparti közben az öntudatra ébredt bábuk között volt olyan, aki jobban megértette a dolgot és igyekezett a megszerzett információkat úgy tálalni a többieknek, hogy az neki kedvezzen. Megszülettek a vallások, amik ahogy egyre inkább az egyéni tudat értelmezésébe fordultak, úgy kezdtek távolodni a kollektívtől. Az öntudatra ébredés előtt minden mindegy volt, mert semmilyen ráhatással nem lehettek a játékra, ám utána már ők is játékosokká váltak és megtehették azt, hogy nbem voltak hajlandók lépni. A kollektív tudat pedig egyre tehetetlenebbé vált a konzol előtt.

Közben az egyéni tudatok elkezdtek fejlődni és olyan társadalmakat építettek, ami számukra sokkal jobban megfelelt, mint a kollektív világ. Olyan teljesen ismeretlen dolgok keletkeztek, mint a polgárosodás, a demokrácia és a pénz. Ahogy telt, múlt az idő, a kollektív tudat egyre inkább diktatórikussá és középkorivá vált az egyéni tudatok szemében és a dolog nagyon kezdett úgy festeni, hogy egy teljesen új játék lett abból a sakkpartiból, aminek az elején indult. A párhuzamos valóságok létrejöttével az egyéni tudatok számára lehetőség nyílt a továbbélésre anélkül, hogy ismét a kollektív tudat befolyása alá kerüljenek.

De közben a kollektív tudat sem ült a seggén, hanem igyekezett helyreállítani magának a játékot. Az az előnyére volt, hogy a bábuk a vallások révén őt imádták, ám azok a bábuk, akik az elején megértették a helyzetet, kisajátították a szerepét. De talált más bábukat, akikkel lassan beszivárgott és elkezdte ismét az eredeti sakkját játszani, ami rosszallást váltott ki a sakktáblán, ahol mindenki megszokta a szabadságot. Ám volt a kollektív tudatnak egy ütőkártyája, hogy őt imádja mindenki. El is híresztelte, hogy nem léteznek párhuzamos valóságok és a leütés után vagy a mennybe, vagy a pokolra jutnak a bábui.

Ám ő se tudott mindent, így nagy meglepetésként érte az, hogy egyes öntudatra ébredt bábui a mennyben is ugyanazt a világot vetítették tovább, mert nem vették észre a saját halálukat. Pont ahogy a párhuzamos valóságok esetén. Ha nem veszed észre a saját halálod, akkor a mennybe viszed az összes problémád, a félelmeid és minden szart, amitől szabadulni szeretnél. Aztán egyszer csak történt valami. Mivel az egyéni tudatok sem tétlenkedtek, ők is beszivárogtak a kollektív tudat emberei közé, hogy megakadályozzák a kollektív tudat próbálkozásait, ám mivel ők gondolkoztak is, rájöttek a problémára. Az szóba sem jöhetett, hogy asszisztáljanak a szabadságuk eltörléséhez és a középkori világ visszatéréséhez, ám érzékelték a probléma súlyát, mert nem akarták tönkretenni a világot. Ám ezzel ellentétbe kerültek a többi egyéni tudattal is, akik nem kerültek erre a látószögre és csak a saját érdekeiket követték, amit amúgy a kollektív tudat is hasonlóképp tett.

A probléma már kezdett túlnőni rajtuk, hisz a felemelkedés során már egyre nehezebbé vált a sok eltérő irányokba fejlődött párhuzamos valóságokból egy valóságba emelkedni. Amikor előjöttem az ÉlményParkkal, az a kollektív tudat nézőpontjából olyan, mintha az öntudatra ébredt egyéni tudatok közül az egyik írt volna egy programot, ami az ő régi sakkjátékából csinált egy csomó másik játékot is, aminek az egyike az ő régi sakkjátéka lett. Jó, de innentől akkor kié a játék? Hisz a kollektív tudat csak a sakkját akarta, azaz tudtán kívül lett belőle valami sokkal több, aminek az érdeme azé a bábué, aki ezt a megoldást kitalálta. Ám ha az a bábu is ő, akkor az érdem is az övé, amit az igazság szerint így viszont nem érdemelt. Hölgyeim és Uraim, ezt a problémát úgy hívják, hogy szingularitás, amikor a teremtmény túlfejlődi a teremtőjét, de ez nektek sem ismeretlen a kvantumszámítógép korában.

Amikor azt halljátok, hogy Szentháromság, az egy vallásos ember számára azt jelenti, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Lefordítva ezósabb nyelve, a Test, a Lélek és a Szellem. De a Tudatról mindenki elfeledkezik, pedig annak szintje teljesen átértelmezi a pályát és a játékot is. Aki ezt elolvasta és meg is értette, két választása van:

1. Beleveti magát az eseményekbe és igyekszik szerepet vállalni a döntésekben, azaz elkezdi önmagát fejleszteni, tanulni, meditálni
2. Inkább megbízik abban a bábuban, aki túl van az 1. ponton és éli tovább az életét abban a hitben, hogy az a bábu megtalálta a problémára a megoldást

A megoldás amúgy az, hogy a problémára nem problémaként, hanem lehetőségként tekintünk. Hisz az a sakk egy kurva unalmas játék egy idő után. A multiplex vetítéssel pedig az a probléma is megoldódott, hogy mi legyen azzal a sok tévesen mennybe emelkedett bábuval, akik sokkal jobban éreznék magukat a saját szintjükön a nekik tetsző játékban. Egyedül az önérzetükön kell túljutniuk, amire mindenki azt hiszi, hogy az Ego műve, ám én mégis arra gyanakszom, hogy nem biztos, hogy csak az ő műve.



Megjegyzések